Úgy látszik, nem csak a késői bőséges vacsora, de a túl sok főzős film is meg tudja feküdni az ember gyomrát. A Bella Martha és a Julie és Julia gyors egymásutánban való végignézése óta a homárok sorsával vagyok elfoglalva. Igazából jelen esetben nem az haute cuisine és az elkészítési know how az, ami hosszú távon leköt. Inkább a gondolat, hogy vajon képes lennék-e élő állatot ingatlanomba hurcolni, hogy azután halálra főzzem, majd jóízűen megegyem. A válasz részemről egy határozott nem, de ugye nem vagyunk egyformák.
A filmekből viszonylag eltérő választ kaptam, hogy vajon melyik a leghumánusabb módszer a kis állatok leölésére, úgyhogy gondoltam, utánaolvasok, hogy jótanácsokkal láthassak el mindenkit, aki a jövőben megkérdezné. Nos, a várt feloldás nem jött, megnyugtató válasz nincs igazán, és amikor azt olvastam, hogy "lobogó vízbe dobva a homár felvisít", akkor fel is hagytam ezirányú tevékenységemmel.
Úgyhogy akkor az élő homár elkészítésére vonatkozó gyakorlati tudnivalók és informatív blokk helyett maradnék az irodalom és filmművészet berkeiben, próbálván feledni azt a szemrehányó kis pillantást a két csáp alól...
Dali szürreális Homár-telefonja 1938-ból.
Az Ál-Teknőc nagyot sóhajtott, s egyik talpával megtörülte a szemét. Alice-re nézett, szólni akart, de nem bírt. A zokogás elfojtotta hangját.
- Mintha csont akadt volna a torkán - mondta a Griffmadár, és rázni kezdte, majd döngetni a hátát.
Az Ál-Teknőc végül visszakapta a hangját, de patakzó könnyek közt folytatta:
- Te bizonyára nem sokat éltél a tenger fenekén.
- Semeddig se - szólt közbe Alice.
- Talán még sohasem is láttál homárt?
- De már ettem is egyszer - kezdte Alice, de aztán sietve visszaszívta. - Nem, még soha.
- Akkor hát nem is tudhatod - folytatta az Ál-Teknőc -, hogy milyen a homár-humor.
- Nem, nem tudom - szólt Alice. - Milyen?
- Hát mindenekelőtt a táncos kedvben nyilvánul meg - kezdte a Griffmadár. - Előbb valamennyien fölállunk a tengerparton egy hosszú sorban.
- Két hosszú sorban! - üvöltött az Ál-Teknőc. - Fókák, Teknősbékák, Lazacok meg a többiek is, valamennyien. Aztán eltisztítjuk az útból a medúzákat...
- Ami nem kis időt vesz igénybe - vágott közbe a Griffmadár.
- Aztán két lépés előre...
- Ki-ki egy homárral! - ordított a Griffmadár.
- Az magától értetődik - mondta az Ál-Teknőc. - Két lépést előre... - Aztán homárcsere, és két lépés vissza - üvöltött a Griffmadár.
- Ha ez megvan - folytatta az Ál-Teknőc -, akkor...
- Akkor be kell dobni a homárokat... - sikított a Griffmadár, s egy nagyot ugrott.
- A tengerbe, amilyen messzire csak bírod! - fejezte be az Ál-Teknőc.
- Most villámsebesen utánuk kell úszni - vijjogott a Griffmadár.
- Bukfencet vetni a vízben - visított az Ál-Teknőc, vadul ugrándozva.
- Ismét homárcsere - sikította a Griffmadár.
- Vissza a partra, és kész az első figura - mondta az Ál-Teknőc, hirtelenül leeresztve a hangját.
Ezzel mindketten ismét leültek, elkomorodtak, és Alice-re pillantottak, mintha nem is ők ugrabugráltak volna őrültek módjára az imént.
- Szép tánc lehet - mondta Alice tétován.
- Akarod látni? - kérdezte az Ál-Teknőc.
- Jaj, de szeretném! - mondta Alice.
- Gyere, táncoljuk el az első figurát - mondta az Ál-Teknőc a Griffmadárnak. - Homár nélkül is menni fog. Lewis Carroll: Alice Csodaországban
Itt pedig egy kis szösszenet a Mestertől – a homár készítésének nehézségeiről (és egyéb párkapcsolati dolgokról...).
